“Mama, segíts!” - a kérés olyan mélyről szakad fel, hogy időbe telik felfognom: belőlem jön. Bár évek óta nincs velem, ritkán múlik el egy nap úgy, hogy ne gondolnék rá. De hogy a segítségét kérjem?! Mi történik? Milyen tulajdonságára, képességére van most szükségem?

“Mama, segíts! Elfáradtam, sok volt az utóbbi pár hét. Mikor lesz vége? Nem tudnál nekem egy kicsit segíteni?” - Rólad beszélgetek valakivel. Keresem a választ, mert nem tudom eldönteni, hogy ott vagy “odaát” - abban a formában, ahogy én ismertelek -, vagy “csak” az energiád létezik valahol. Számít ez egyáltalán?

“Mama, segíts!” - a végtelenbe kiáltott kérés lassan visszafordul. Először a nevetésed hallom, a szavakat, ahogy mindig szólítottál, aztán a nyomukban megérkezik a kép is - hát persze, hogy egy meséből. Mert a nagymamám mindig is értett a nyelvemen...

“A mogyoróvessző gyökeret eresztett, és csakhamar szép kis fává sarjadt. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe, leült az édesanyja sírjára, és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt, s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.”

“Mama, de jó, hogy itt vagy.” Mert most már tudom, hogy téged sem kívül kell keresnem. Legyél bármilyen formában, de bennem van a nevetésed, a derűlátásod minden helyzetben és bennem vannak a szavaid, a kincset érő tanácsaid. Köszönöm, a többit pedig majd megoldom valahogy.