- Nem, anya, nem csak. Lehet bármilyen.

Vetek egy pillantást a kezében lévő dobozra, és rekordsebességgel egyezek bele a virágformába, mielőtt meglátja a karácsonyi készlet rénszarvasait és fenyőfáit.

Miközben a rendhagyó pogácsák sülnek, eszembe jut egy másik történet, amit régebben olvastam. Valahogy így szólt:

"Mert csak ekkora tepsim van, és így fér bele." - hangzott a válasz.

És mivel a fentiekkel ellentétben az én nagymamám sosem vágta le a rétes széleit, történetesen tudom, hogy az a legjobb része.

És azt is tudom, hogy a szokások egyszer megtartanak, máskor akadályoznak. Nem árt tudni, mikor melyikkel állunk szemben. A járatlan út választása és a korábban ki nem próbált megoldási módszerek rengeteg mesehőst segítettek hozzá a céljai eléréséhez:

- Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök a királykisasszony nélkül.'

És így is lett, bár ehhez - nem szokványos módon - a csonka szarvú bivaly bőréből kellett bocskort és gúnyát készíteni.

Én pedig jelentem, hogy a formabontó, virág alakú pogácsa éppen olyan finom, mint a kerek. Sőt talán még finomabb - mert van benne egy maréknyi izgalom, egy csipet megkönnyebbülés és egy leheletnyi újdonság. Legközelebb kipróbáljuk a rénszarvasosat is.

Gyerekkorban volt egy nagy bajom a mesékkel: nem szerettem, amikor legyőzték a sárkányt. Utáltam, ha levágták a fejét (pláne amikor ezt még képpel is illusztrálták), és ha az utolsó megmaradt fejével még könyörgött is, akkor végképp nem értettem, mi szükség megölni.

Emiatt, vagy másért, de felnőttként jó ideig “puszipajtások” lettünk a sárkánnyal. Én nem akartam legyőzni, ő cserébe megtűrt és hagyott élni - a saját árnyékában.

Aztán akkorára nőtt ez az árnyék, hogy elkerülhetetlenné vált a szembefordulás. Egy darabig csak a “teljes megsemmisítés” járt a fejemben, de nem ment és nem is éreztem a sajátomnak.

Ekkor talált meg egy mese, és vele a kirakós egy fontos darabkája került a helyére:

“Most a legkisebb indult útnak. Õ már okult a testvérek példáján, és el is ért a tengerhez. Ott csónakot keresett, és átevezett a tenger-szigetre. Amint a szigetre lépett, elébe állt a hétfejű sárkány, és mérgesen rákiáltott:

- Mit keresel itt, ahol a madár se jár? Ebben a pillanatban széttéplek!

A királyfi nem ijedt meg, csak annyit mondott:

- Hogyha széttépsz, nem leszek!

A sárkány mérgében felfújta magát, elszaladt, de tüstént vissza is fordult, és újra rárontott a legényre. De a legény mindig csak azt mondta:

- Hogyha széttépsz, nem leszek!

Akkor a hétfejű sárkány megrázta magát. Olyan szép paripa lett belőle, hogy legalább tízszer olyan szép volt, mint amilyent a királyfi a tenger túlsó partján hagyott. Azt mondta a paripa a királyfinak:

- Látom, nem ijedsz meg a magad árnyékától. Ülj a hátamra, parancsold meg, hogy hova menjek, és engedelmeskedem neked.”

Weöres Sándor ír nagyon hasonlóan a vágyak kapcsán - de mennyi minden másra is igaz: “Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.” Ha ez sikerül, akkor lehet “sárkányokkal szántani és vetni”.

Sárkányból táltos - nem biztos, hogy a legegyszerűbb megoldás, de most már nem ijedek meg a sárkány árnyékától, és a sajátomtól sem.

(Mese: Az üveghegyi királylány; fotó: internet)

„Semmi ne légy, csak az, ami voltál!” - számomra az egyik legszebb mesebeli mondat. Eszembe jutott a napokban is, ahogy a tükörben vizsgálgattam magam, mert egy ideje nem volt ismerős a látvány: „Ott vagyok még?”

„És te ott vagy még?” - kérdeztem némán, amikor valaki rajtam vezette le a hetek-hónapok alatt összegyűlt feszültséget. Én pedig igyekeztem megtalálni benne azt az embert, akit korábban ismertem.

Nézem a megtépázott emberi kapcsolatokat. Nem tudok mindenre figyelni: van, amit már elengedtem, és van, amibe minden maradék energiámat beleteszem. „Megvagyunk még?” - szól a napi ellenőrző kérdés. A válasz állandóan változik.

„Semmi ne légy, csak az, ami voltál!” - tér vissza újra és újra ugyanaz a mondat, és talán kezdem érteni az üzenetét a változásról és az állandóságról. Mert amíg a mindent átható káosz mögött ott van az ember, addig összeszedhetők a darabok, újjáépíthető az élet:

„... a szürke farkas rálocsolta Iván cárevicsre a halál vizét: összeforrt a teste; rálocsolta az élet vizét is: Iván cárevics fölkelt és így szólt: 'Ó, milyen sokáig aludtam!' Erre azt mondja neki a szürke farkas: 'Örökké alhattál volna, Iván cárevics, ha nem volnék! A bátyáid széjjelszabdaltak...'”

Talán pont így lesz, mint ebben a mesében, talán máshogy. De addig is, amíg odáig eljutunk: „Semmi ne légy, csak az, ami voltál!” - ez most a varázsmondatom.

(Mesék: A tojásból teremtett leány; Mese Iván cárevicsről, a tűzmadárról és a szürke farkasról; fotók: saját)

“Anyuka, egyen maga is, mert ezek a kölykök a húst is lerágják az ember csontjáról!” - A sokat tapasztalt gyerekorvos szavai alig jutnak át a körülöttem lévő ködön. Pár napja jöttünk haza a kórházból, az ölemben lehetetlenül kicsinek tűnő gyerek szendereg, az összes gondolatom akörül forog, hogyan fogom őt “életben tartani”.

A jó tanács másfél évvel később jut legközelebb eszembe, amikor először merem kifújni a benn tartott levegőt, a súlyom pedig negatív rekordokat dönt. Egy percéről sem mondanék le a mögöttem lévő időszaknak, de szép lassan megint enni kezdek és a testem újraépül.

Most, amikor az egyszer lehetetlenül kicsinek tűnő gyerek már kicsinek sem éppen mondható, újra elgondolkodom az orvos szavainak nyers igazságán. És jön egy kép hozzá, egy rég nem látott meséből:

“Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:

- Mivel háláljam meg, hogy megmentetted a fiaimat?

(...)

- No, hát vigy fel a felvilágra!

Azt mondja rá a griffmadár:

- Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy számba. Ha nem teszel, levetlek.

Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordul a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lábszárát adta neki.

Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába.

Itt benyúlt a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának.

- No - mondja neki -, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.

Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám -, egyszerre kinőtt keze-lába! De még azonfelül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.”

Keresem a párhuzamot, mert az én olvasatomban ez a mese eddig teljesen másról szólt. Eszembe jut, mennyire meg voltam lepődve a testem regenerációs képességén és mennyire nem bántam, hogy adtam belőle. Azt hiszem, pontosan itt van számomra a mese aktuális üzenete: a “húsomból” csak annak adhatok, akivel utána együtt emelkedünk. És fordítva: az emelkedéshez néha a “testemből” is adni kell.

- Anya – mondja kissé megrovón -, miért nem kérdezed meg tőle? Ha ma éjszaka is arról álmodsz, kérdezd meg, mit akar!

Nem is tudom, min lepődjek meg jobban. Azon hogy egy pillanat alatt átfordított és gyakorlatban alkalmazott egy álmokról szóló mesét, vagy azon, hogy már megint neki van igaza? Mert gondolkodhatok én Freudról, Aszklépioszról, gyógyításról, megújulásról és kundaliniről napestig, de mennyivel egyszerűbb lenne megkérdezni.

Meg is ígérem, hogy következő éjjel megkérdezem a kígyót. Mivel azonban messze még az este, gondolatban végigpörgetem a mesebeli álmokat. Elsőre az jut eszembe, hogy akár el is adhatnám a kígyómat, hátha valaki más jobban szót tudna érteni vele:

– És mondd csak, apóka, nem adnád el nekem azt az álmot? Jól megfizetném – mondta a pásztor."

Nem jó, ez hárítás lenne. Meg a karantén közepén nem is biztos, hogy találnék rá vevőt. Akkor mi lehet még? Sorjáznak tovább a mesék:

'Élt egyszer egy kereskedő, volt két fia: Dmitrij és Iván. Egyszer, amikor az esti áldást osztotta, így szólt hozzájuk: „No, gyermekeim, reggelig számoljatok be arról, amiről az éjjel álmodni fogtok, különben végetek lesz!” Reggel jött is az idősebbik fia és meséli az apjának: „Édesapám, azt álmodtam, hogy Iván öcsém fent szállta fellegekben tizenkét sason; no meg azt, hogy elveszett a kedvenc bárányod.” - „És te, Ványa, mit láttál álmodban?” - „Nem mondom meg!” - felelte Iván. Bármennyire faggatta az apja, a fiú megmakacsolta magát, minden noszogatásra csak annyit válaszolt: „Nem mondom meg! Nem mondom meg!”'

Ez már valahogy közelebb áll hozzám. Aztán jön egy másik, nagyon hasonló:

- Biz', édes gazduram, meg nem fejtem addig, míg rajtam be nem teljesedik."

Ha így van, akkor hátradőlhetek egy kicsit. És néhány mély levegővétel is jó lenne.

A kígyó üzenete végül nem várja meg a következő éjszakát; egy baráti beszélgetés során már napközben megérkezik. Meg sem lepődöm rajta, hogy semmi köze Freudhoz vagy a kundalinihez... na jó, a megújulás benne van.

Ma este azért megpróbálom inkább az unikornisos álmot.

(Mesék: Az álomlátó fiú, Az eladott álom, Jövőt jósló álom. Fotó:istockphoto)

- Akkor is... nem én rendeztem be... utálom.

Tíz nagy levegő után sem értettem, mi a baja és a türelmem is fogytán volt. Egy költözés kellős közepén kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy ezen vitatkozzam. A szoba jó lesz, és slussz.

Aztán pár hónappal költözés után a szoba újra kiürült, mert némi utómunkára volt szükség. Két hét fúrás-faragás, festés, takarítás, zaj és végtelen mennyiségű por után visszapakolhattunk. És nekem kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy élére állítsam a plüssállatokat... Így a gazdájuk vette kezébe a rendrakást.

- Nem, anya, ezt én rendeztem be. És nézd, van pillangós matrica is.

Újra körülnéztem, mert nem hittem, hogy a pillangós matrica okozta a 180 fokos fordulatot. Aztán eszembe jutottak a sorok a plüssállat- és újdonsült szobatulajdonos egyik kedvenc meséjéből:

“Történt egyszer, mikor Jézus még csak öt éves volt, hogy ott üldögélt a lépcsőn atyai műhelye előtt Názáretben és madarakat formált puha agyagból, amit a fazekastól kapott az utca másik oldalán.

(...)

Minden kész agyagmadár csak boldogabbá tette Jézust. Az egyiket szebbnek látta a másiknál és büszkeséggel és szeretettel nézegette őket. (...) Úgy érezte, hogy még sohasem volt ilyen gazdag...”

Boldogság, büszkeség, szeretet és gazdagság - olvasom el újra az utolsó bekezdést. Az önállóan végzett munka öröméhez ezek szerint sosincs elég korán. Madarak, pillangók - saját alkotás... még akkor is, ha a terep egy későn kapcsoló felnőttel van nehezítve.

“Mama, segíts!” - a kérés olyan mélyről szakad fel, hogy időbe telik felfognom: belőlem jön. Bár évek óta nincs velem, ritkán múlik el egy nap úgy, hogy ne gondolnék rá. De hogy a segítségét kérjem?! Mi történik? Milyen tulajdonságára, képességére van most szükségem?

“Mama, segíts! Elfáradtam, sok volt az utóbbi pár hét. Mikor lesz vége? Nem tudnál nekem egy kicsit segíteni?” - Rólad beszélgetek valakivel. Keresem a választ, mert nem tudom eldönteni, hogy ott vagy “odaát” - abban a formában, ahogy én ismertelek -, vagy “csak” az energiád létezik valahol. Számít ez egyáltalán?

“Mama, segíts!” - a végtelenbe kiáltott kérés lassan visszafordul. Először a nevetésed hallom, a szavakat, ahogy mindig szólítottál, aztán a nyomukban megérkezik a kép is - hát persze, hogy egy meséből. Mert a nagymamám mindig is értett a nyelvemen...

“A mogyoróvessző gyökeret eresztett, és csakhamar szép kis fává sarjadt. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe, leült az édesanyja sírjára, és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt, s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.”

“Mama, de jó, hogy itt vagy.” Mert most már tudom, hogy téged sem kívül kell keresnem. Legyél bármilyen formában, de bennem van a nevetésed, a derűlátásod minden helyzetben és bennem vannak a szavaid, a kincset érő tanácsaid. Köszönöm, a többit pedig majd megoldom valahogy.

- De ne ülj le! - fordul vissza - Te vagy a ház.

Ránézek és a szemöldököm, ami a “ne” szóra reflexszerűen elindult felfelé, megáll félúton. Háznak lenni? Milyen az?

Otthon, menedék... kunyhó az erdőben, tágas palota, lombsátor vagy egy kő a tenger mélyén. Háznak lenni valaki számára: szívet melengető érzés.

“A lány ekkor megpillantott egy kacsalábon forgó házikót.

- Fordíts hátat a hegynek, kunyhócska, felém fordulj, rejts el engem, sötét az éjszaka!

A kunyhócska valóban feléje fordult kacsalábán, és megállt. A lány meg belépett.”

- Hát persze, anya! - mondja a világ legtermészetesebb hangján.

Visszatolom a táskámba a félig előhúzott könyvet. Így ugyan ma sem fogom megtudni, miről énekelnek a folyami rákok, de mit bánom én?! Mert ház vagyok.

És leszek is, most egy darabig még inkább, mint eddig - ahogy velem együtt rengetegen. Egy valamirevaló háznak pedig állnia kell.