- Anya, fogócskázunk a barátaimmal - kiáltja már elfelé futva.
- Rendben, játsszatok csak! - válaszolom, és a közeli pad felé indulok, fél kezemmel előhúzva a hónapok óta olvasott könyvet a táskámból.
- De ne ülj le! - fordul vissza - Te vagy a ház.
Ránézek és a szemöldököm, ami a “ne” szóra reflexszerűen elindult felfelé, megáll félúton. Háznak lenni? Milyen az?
Otthon, menedék... kunyhó az erdőben, tágas palota, lombsátor vagy egy kő a tenger mélyén. Háznak lenni valaki számára: szívet melengető érzés.
“A lány ekkor megpillantott egy kacsalábon forgó házikót.- Fordíts hátat a hegynek, kunyhócska, felém fordulj, rejts el engem, sötét az éjszaka!A kunyhócska valóban feléje fordult kacsalábán, és megállt. A lány meg belépett.”
- Én vagyok a ház? - kérdezek vissza.
- Hát persze, anya! - mondja a világ legtermészetesebb hangján.
Visszatolom a táskámba a félig előhúzott könyvet. Így ugyan ma sem fogom megtudni, miről énekelnek a folyami rákok, de mit bánom én?! Mert ház vagyok.
És leszek is, most egy darabig még inkább, mint eddig - ahogy velem együtt rengetegen. Egy valamirevaló háznak pedig állnia kell.
(Mese: A bátor sólyom; fotók: Pinterest és saját)
