"A hídon akkor kell átkelni, amikor odaér az ember" - ezt a mondatot egy csoporttársamtól hallottam, és azóta is elkísér. Sokáig gyakorlott "előre félő" voltam, aki hetekre, hónapokra, vagy akár évekre előre "lejátszik" egy negatív forgatókönyvet, aztán rettegve várja, hogy bekövetkezik. A fenti mondat volt az, ami először elgondolkodtatott, aztán az életem is úgy alakult, hogy nem maradt időm forgatókönyveket gyártani.

A jövőre vonatkozó félelmeink gyakran a múltbeli tapasztalatainkban, megéléseinkben gyökereznek, és megmérgezik a jelenünket.

A félelem a mesék szerint - többek között - megdermeszt, megfagyaszt, élőhalottá tesz. Védekezni nem mindig lehet ellene, de kibírni igen:

"A katona szeme nagyra tágul félelmében, hideg verejték csorog le a hátán, a szíve úgy dobog, hogy szinte kiugrik a helyéből. El akar futni, el akar rejtőzni, de mégis a helyén marad."

“Az edényből füst áradt ki ismét gomolyogva, mígnem kitódult mind és újra hatalmas ifrit lett belőle. Az ifrit a palackot egy rúgással a tengerbe röpítette. A halász ezt látva ijedtében a ruhájába vizelt és biztosra vette pusztulását. Aztán összeszedte a bátorságát és így szólt: (...)”

A félelem fölötti hídhoz érve nincs más út, csak az átkelés. És lehet, hogy egyedül kell megtenni, de biztos vagyok benne, hogy a túloldalon lesz, aki megfogja a kezem.

Ahogyan réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban egy hercegnő mondta: "Félhetsz, de akkor is csináld."

(Mesék: A kővé vált birodalom; A halász és az ifrit - Az Ezeregyéjszaka meséi; idézet: Carrie Fisher; fotók: saját)