“Anyuka, egyen maga is, mert ezek a kölykök a húst is lerágják az ember csontjáról!” - A sokat tapasztalt gyerekorvos szavai alig jutnak át a körülöttem lévő ködön. Pár napja jöttünk haza a kórházból, az ölemben lehetetlenül kicsinek tűnő gyerek szendereg, az összes gondolatom akörül forog, hogyan fogom őt “életben tartani”.

A jó tanács másfél évvel később jut legközelebb eszembe, amikor először merem kifújni a benn tartott levegőt, a súlyom pedig negatív rekordokat dönt. Egy percéről sem mondanék le a mögöttem lévő időszaknak, de szép lassan megint enni kezdek és a testem újraépül.

Most, amikor az egyszer lehetetlenül kicsinek tűnő gyerek már kicsinek sem éppen mondható, újra elgondolkodom az orvos szavainak nyers igazságán. És jön egy kép hozzá, egy rég nem látott meséből:

“Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:

- Mivel háláljam meg, hogy megmentetted a fiaimat?

(...)

- No, hát vigy fel a felvilágra!

Azt mondja rá a griffmadár:

- Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy számba. Ha nem teszel, levetlek.

Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordul a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lábszárát adta neki.

Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába.

Itt benyúlt a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának.

- No - mondja neki -, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.

Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám -, egyszerre kinőtt keze-lába! De még azonfelül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.”

Keresem a párhuzamot, mert az én olvasatomban ez a mese eddig teljesen másról szólt. Eszembe jut, mennyire meg voltam lepődve a testem regenerációs képességén és mennyire nem bántam, hogy adtam belőle. Azt hiszem, pontosan itt van számomra a mese aktuális üzenete: a “húsomból” csak annak adhatok, akivel utána együtt emelkedünk. És fordítva: az emelkedéshez néha a “testemből” is adni kell.