Hangos jajgatás a délutáni csendben. Odaszaladok. A gyerekem a lábát fogja:

“Persze, azt úgy kell. Nem tudtad, hogy nem szabad rálépni?!”

Bevallom, nem tudtam...

Úgy látom, küszöb dolgában kétféle ember van: az egyik, aki szándékosan rálép, akár el is időzik rajta; a másik, aki átlépi, esetleg kényszeresen figyeli is, hogy hozzá se érjen.

Én mindig is az első típushoz tartoztam. A nagyszüleim házában az egyik kedvenc üldögélőhelyem volt a küszöb a bejáratnál. Egyszerre voltam kint és bent, követtem az életet mindenhol. Ez a - különben átmeneti - hely lett számomra a biztos pont.

Ezért-e, vagy másért, de később az életem számos területén tökélyre fejlesztettem a küszöbön való elidőzést. És mire észrevettem, már nem annyira kint és bent voltam egyszerre, hanem leginkább sehol.

“A furcsa vándor (...) majdnem elhagyta a falut, amikor megállt egy ház előtt, és sokáig nézte a kőküszöböt. Aztán kihívta a házigazdát:

- Adja el nekem ezt a küszöböt!

- Minek magának egy ilyen közönséges kődarab? - kérdezte csodálkozva a gazda.

- Ez nem egy közönséges kődarab. Talán az egész világon nincs ilyen. (...) Ebben a kőben halak élnek... apró pontyok.”

Lelki szemeim előtt még a küszöböt látom a halakkal, amikor a korábbi hang visszazökkent:

“Köszönöm, édesem” - nézek vissza, és kinyújtott tenyerébe helyezem a kezem.