- Akkor is... nem én rendeztem be... utálom.

Tíz nagy levegő után sem értettem, mi a baja és a türelmem is fogytán volt. Egy költözés kellős közepén kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy ezen vitatkozzam. A szoba jó lesz, és slussz.

Aztán pár hónappal költözés után a szoba újra kiürült, mert némi utómunkára volt szükség. Két hét fúrás-faragás, festés, takarítás, zaj és végtelen mennyiségű por után visszapakolhattunk. És nekem kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy élére állítsam a plüssállatokat... Így a gazdájuk vette kezébe a rendrakást.

- Nem, anya, ezt én rendeztem be. És nézd, van pillangós matrica is.

Újra körülnéztem, mert nem hittem, hogy a pillangós matrica okozta a 180 fokos fordulatot. Aztán eszembe jutottak a sorok a plüssállat- és újdonsült szobatulajdonos egyik kedvenc meséjéből:

“Történt egyszer, mikor Jézus még csak öt éves volt, hogy ott üldögélt a lépcsőn atyai műhelye előtt Názáretben és madarakat formált puha agyagból, amit a fazekastól kapott az utca másik oldalán.

(...)

Minden kész agyagmadár csak boldogabbá tette Jézust. Az egyiket szebbnek látta a másiknál és büszkeséggel és szeretettel nézegette őket. (...) Úgy érezte, hogy még sohasem volt ilyen gazdag...”

Boldogság, büszkeség, szeretet és gazdagság - olvasom el újra az utolsó bekezdést. Az önállóan végzett munka öröméhez ezek szerint sosincs elég korán. Madarak, pillangók - saját alkotás... még akkor is, ha a terep egy későn kapcsoló felnőttel van nehezítve.