- Megvan! Menjünk inkább Ausztráliába!

Miközben fél kézzel már az útlevelemet keresem, felmerül bennem a kérdés, vajon hány olyan mese van, ahol a hősök nem ismerik az úti céljukat. Mit csinálnak ilyenkor? És a fenti válaszaim közül melyik lenne az, ami megfelelne a mesék rendjének?

„Élt valamikor réges-régen egy cár. Három fia volt. Amikor a fiúk felnőttek, azt mondta nekik az apjuk:

- Édes fiaim, szeretném, ha megházasodnátok, mielőtt megöregszem. (…) Fogjátok az íjatokat, menjetek ki a sík mezőre, és röpítsetek el egy-egy nyílvesszőt; ahol leesik, ott keressetek mátkát magatoknak!

Úgy tett a három cárevics, ahogy az apja mondta. Fogták az íjukat, kimentek a sík mezőre, kilőttek egy-egy nyílvesszőt. A legidősebb cárevics nyila egy bojár udvarára esett, a bojár lánya emelte föl. A középső fiúé egy kalmár tágas udvarára hullott, azt meg a kalmár leánya vette föl.

A legkisebbiknek, Iván cárevicsnek kiröppent a nyila, és szállt, szállt, ki tudja, hova. Elindult Iván cárevics a nyílvessző nyomában; ment, ment, egy mocsárhoz ért, és látta – egy béka kapta fel a nyílvesszőjét. Kérlelni kezdte Iván cárevics:

- Béka, békácska, add vissza a nyilamat!

Azt felelte a béka:

- Végy engem feleségül!”

Bár a béka sem rossz, én ma inkább az ausztrál tengerpartra szavazok.

Ha a szomszéd nem kiabálna esténként, akkor tudnék aludni. Ha tudnék aludni, akkor nem kellene reggel dupla kávé. Ha nem kellene dupla kávé, akkor maradna időm sminkelni. Ha maradna időm sminkelni, akkor nem mondanák rám az ovisok az utcán azt, hogy "néni". Ha nem mondanák azt az ovisok, hogy "néni", akkor nem panaszkodnék az edzőmnek. Ha nem panaszkodnék az edzőmnek, akkor nem lenne dühös, hogy feleslegesen dolgozik.

Ismerős? Hány ilyen és ehhez hasonló történet van az életünkben?! Pont mint a mesében:

„A szomszéd jókedvűen megindult hazafelé. (…) Ahogy az udvarra befordult, a szeme mindjárt megakadt az átkozott pipöretyúkon. A pipöretyúk nem mást művelt, mint hogy a ház tövében kapargatott. Megijedt a szomszéd, mert tudta, hogy ebből még baj lehet.

Az átkozott pipöretyúk kapargat, a ház megdől bánatában, arra száll egy gólya, eldobja a csőrét bánatában, meglátja a béka csőr nélkül a gólyát, s zöldből kékké változik bánatában, meglátja a tó a kék békát, s tóból pusztasággá szárad bánatában, meglátja az ég a tó helyén a pusztát, s kékből feketévé komorul bánatában.

Ezen segíteni kell idejében, gondolta a szomszéd. Nyakon fogta az átkozott pipöretyúkot, levágta, megsütötte, megette. S bizony jól tette.”

A szomszéd kiabálása egészen addig bosszantott, amíg rá nem jöttem, hogy egy láncmesébe keveredtem. És ha hagyom magam elragadni az árral, akkor előbb-utóbb nem csak az edzőm lesz dühös, de a kávém is elfogy. És ha a kávém elfogy... abba nem is gondolok bele.

„Ezen segíteni kell idejében” - mondom most már én is, ahogy a meséből tanultam. Sült tyúk, vagy hangszigetelés – végülis egyre megy. És az edzőm is megnyugodhat.

‘“Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete, mint az ében." Nem sokkal ezután lánya született, fehér volt a bőre, mint a hó, piros az arca, mint a vér, fekete a haja, mint az ébenfa.’

Bárcsak... Hány mese kezdődik egy ilyen, vagy ehhez hasonló óhajtással?! Ha a vágyak a szívünkből jönnek, akkor - a mesék rendje szerint - általában meg is hallgattatnak.

De a mesék azt is elmondják, mi történik, ha bizonytalanok vagyunk a kívánságainkat, céljainkat illetően; ha nem tudunk dönteni, vagy netán rosszul döntünk:

“Ámde amikor eljött az idő, a királynénak nem fia született, nem is lánya, hanem félelmetes sárkányt hozott a világra.”

Bárcsak... Sok kisebb és nagyobb kívánságom volt már az életben. Volt, hogy pontosan tudtam, mit szeretnék, és volt, hogy csak azt tudtam, mi az, amit biztosan nem szeretnék. Volt már tökéletes Hófehérkém és volt sárkánygyermekem is. Tőlem telhetően gondoztam mindegyiket.

Mostanában a kettő közötti út foglalkoztat: határozottnak lenni a vágyakban, jövőre vonatkozó tervekben, ugyanakkor szabad teret biztosítani ezek megvalósulásához azáltal, hogy nem szűkítem le túlságosan a lehetőségeket.

“Ha gyermekre van szükségetek, menjetek ki ma reggel a kapu elejibe, ott álljatok meg, s akármiféle lelkes vagy lelketlen állat jő arrafelé, fogjátok meg, vigyétek bé, az lesz a ti gyermeketek. (...) Mindjárt felöltöznek, kimennek a kapu elejibe, s ott állingálnak jó darab ideig. Hát egyszer csak arra fut egy sárga kicsi kígyó.”

Biztos, ami biztos, reggel kiállok a kapuba.

(Mesék: Hófehérke, Sárkánykirály, Sárga kicsi kígyó; fotók: Shalimar Asmar - Facebook, saját)

Hangos jajgatás a délutáni csendben. Odaszaladok. A gyerekem a lábát fogja:

“Persze, azt úgy kell. Nem tudtad, hogy nem szabad rálépni?!”

Bevallom, nem tudtam...

Úgy látom, küszöb dolgában kétféle ember van: az egyik, aki szándékosan rálép, akár el is időzik rajta; a másik, aki átlépi, esetleg kényszeresen figyeli is, hogy hozzá se érjen.

Én mindig is az első típushoz tartoztam. A nagyszüleim házában az egyik kedvenc üldögélőhelyem volt a küszöb a bejáratnál. Egyszerre voltam kint és bent, követtem az életet mindenhol. Ez a - különben átmeneti - hely lett számomra a biztos pont.

Ezért-e, vagy másért, de később az életem számos területén tökélyre fejlesztettem a küszöbön való elidőzést. És mire észrevettem, már nem annyira kint és bent voltam egyszerre, hanem leginkább sehol.

“A furcsa vándor (...) majdnem elhagyta a falut, amikor megállt egy ház előtt, és sokáig nézte a kőküszöböt. Aztán kihívta a házigazdát:

- Adja el nekem ezt a küszöböt!

- Minek magának egy ilyen közönséges kődarab? - kérdezte csodálkozva a gazda.

- Ez nem egy közönséges kődarab. Talán az egész világon nincs ilyen. (...) Ebben a kőben halak élnek... apró pontyok.”

Lelki szemeim előtt még a küszöböt látom a halakkal, amikor a korábbi hang visszazökkent:

“Köszönöm, édesem” - nézek vissza, és kinyújtott tenyerébe helyezem a kezem.

Odakinn mínusz kétszáz fok van, nincs kedvem kimozdulni. A régóta halogatott rendrakás közepette a tekintetem egy dobozra téved. Ahogy a padlóra öntöm a tartalmát, megzavarodok: mik ezek? Évek alatt összegyűjtött kincsek, emlékek, vagy kidobnivaló vackok?

“Ideszórtam egy tál lencsét a hamuba, ha két órán belül kiválogatod, velünk jöhetsz.”

Sóhaj. Nem lesz könnyű menet kiválogatni, mi menjen és mi maradjon. Színek, vagy méret szerint döntsek? A formákat nézzem, vagy a tapintásukat? Túl sok a szempont, nem fog menni...

Dühösen visszaszórnék mindent a dobozba, hogy újabb évekre elfelejtsem, de ahogy kezembe veszem az egyiket, megint ott állok a szicíliai tengerparton, ahol találtam.

És egyetlen szempont marad: élőt a holttól - lencsét a hamutól - elválasztani. Továbbvinni, amire szükség van és ott hagyni, ami nem szolgál tovább.

Egyenként válogatom át őket. Órákig tart, de már nem türelmetlenkedek, mert tudom, hogy innentől csak olyan jön velem, ami boldoggá tesz. És ha megvan, mehetek a bálba.

„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.” - írta Weöres Sándor. Az anyagi javakon innen és túl rengeteg kincsünk van, és a rengeteg kincsnek számtalan felhasználási módja. Egy részét megmutatjuk és megosztjuk másokkal; más részét pedig gondosan elrejtjük.

„Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátulya, iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű sárkány ereje.”

„Aki a kristálygömböt megszerzi, és a varázslónak elébe adja, az megtöri az ő hatalmát. (…) Ha lemégy a hegyről, amelyen áll ez a kastély, lent egy forrás mellett van egy szilaj tulok, azzal meg kell vívnod. És ha sikerül megölnöd, akkor kiröppen belőle egy tüzes madár, annak a hasában van egy izzó tojás, és a kristálygömb ennek a tojásnak a sárgája.”

 „A halálom egy seholsincs helyen van: áll ott egy tölgy, alatta ládika, a ládikában nyúl, a nyúlban kacsa, a kacsában tojás, és a tojásban a halálom.”

A kilencfejű sárkány ereje, a varázsló hatalma, a Halhatatlan Koscsej halála mind-mind olyan kincsek, amelyek elrejtése élet-halál kérdés a gazdájuk számára. Amíg léteznek, a tulajdonosuk elpusztíthatatlan; amint valaki rájuk talál, az élet megszűnik.

Mik azok a kincseink, amelyek nélkül nem tudnánk létezni? Melyek azok, amelyeket mindennél jobban óvunk? És hogyan lehet biztonságban tudni őket?

Egy ideje ismerkedem a keleti mesékkel. Nincs könnyű dolgom: mire felvenném a fonalat és ráhangolódnék egy történetre, jön egy új szereplő, akinek eszébe jut valami az előző történetről, és onnan az ő meséjével folytatódik tovább az egész. Nincs eleje, nincs vége; csak megállás nélküli hömpölygés.

“Az ifrít így rimánkodott:

- Nyisd ki, jót teszek veled!

A halász így szólt:

- Hazudsz, átkozott! A te eseted és az én esetem hasonlatos Júnán király vezírének és Dúbánnak, a bölcsnek esetéhez.

Az ifrít megkérdezte:

- Kiféle az a Júnán király vezíre meg Dúbán, a bölcs? És mi az ő történetük?”

És a halász mesélni kezdett...

Vajon a saját történetünkbe hány másik szövődik bele? És ki meséli tovább a mi mesénket?

„Ment-mendegélt Iván cárevics, telt-múlt az idő, míg egyszer csak elért a nyílt mezőre, a zöld rétre. A mezőn meglátott egy oszlopot, azon pedig az alábbi feliratot: Aki az oszloptól egyenest halad tovább, az éhes marad és fázni fogsz; aki jobbra megy, az egészséges lesz és életben marad, de a lova elpusztul; s aki balra megy, azt megölik, de a lova életben és épségben marad.”

Te melyik utat választanád? A lovat hagynád veszni, vagy magadat áldoznád fel?

(Mese Iván cárevicsről, a tűzmadárról és a szürke farkasról; fotó: saját)

„Ment, amerre a lába vitte...” - olvashatjuk sokszor a mesékben. Azok a mesehősök, akik így tesznek: nem terveznek, nem gondolkodnak, hanem ösztönösen rábízzák magukat az útra. Egy hozzám hasonló túltervezőnek rábízni magát az útra az egyik legnagyobb kihívás. De amitől a legjobban félek, arra is vágyom a leginkább. Így a legutóbbi túrámon egy hirtelen ötlettől vezérelve balra fordultam ott, ahol jobbra vitt a jelzés.

Jöttek is a sűrű erdők, áthatolhatatlan bokrok, csúszós kövek. Mindezzel még elbírtam volna, de a hidegben a telefonom megadta magát, és én egy szempillantás alatt ott voltam az egyik kedvenc mesém legsötétebb helyszínén, ahol a szépséges Vaszilisza „gyökerek között botladozott, félve nézdegélt körül, de az orráig sem látott.”

Nincs kísérő, nincs világosság... nincs GPS sem. Marad a belső iránytű. De ahol a félelem, ott az erő is.

Hogy sokáig tartott-e vagy sem, nem tudom. Amikor kora délután megláttam a távolban a jelzést, már nem számított. Anélkül is tudtam, hol vagyok. A térkép belülre került.

Így értem haza aznap az erdőből: kezemben egy marék csipkebogyóval, hátam mögött a járatlan úttól való félelemmel.

„Amikor a legnagyobb a baj, akkor olyan erőket tudok magamban mozgósítani, amiket különben sosem használok” - mondta egyszer egy barátom. Gyakorlott túlélő volt: családi válságok, munkahelyi nehézségek... megszenvedte mindet, de még erősebb lett tőlük „Milyen szerencséje van – gondoltam akkor – nekem ez biztosan nem menne.”

És ez így is maradt volna még egy darabig, ha az immár legendássá vált 2020-as év nem hozott volna számomra is nehézséget nehézség hátán: magánéleti problémák, költözés – volt itt minden, ahogyan kell. Mégis amikor december 31-én pezsgőt bontottunk, rá kellett jönnöm, hogy minden gond ellenére előrébb vagyok, mint egy évvel korábban voltam. És azt sem tudom visszaidézni, hogyan csináltam.

Kinyitottam a kedvenc mesekönyvemet válaszért:

"Miben rejlik a halálod, Halhatatlan Koscsej?

A halálom – felelte – egy seholsincs helyen van: áll ott egy tölgy, alatta ládika, a ládikában nyúl, a nyúlban kacsa, a kacsában tojás, és a tojásban a halálom."

Hát persze... a legnagyobb kincsünket rejtjük el a legmélyebbre, és csak akkor nyúlunk hozzá, ha igazán szükségünk van rá. A vészhelyzetben mozgósított erő: kincs. Bennünk van; ahogy a mese mondja: „egy seholsincs helyen” - amihez csak nekünk van hozzáférésünk.

(Mese: Halhatatlan Koscsej; fotó: saját)