Ha a szomszéd nem kiabálna esténként, akkor tudnék aludni. Ha tudnék aludni, akkor nem kellene reggel dupla kávé. Ha nem kellene dupla kávé, akkor maradna időm sminkelni. Ha maradna időm sminkelni, akkor nem mondanák rám az ovisok az utcán azt, hogy "néni". Ha nem mondanák azt az ovisok, hogy "néni", akkor nem panaszkodnék az edzőmnek. Ha nem panaszkodnék az edzőmnek, akkor nem lenne dühös, hogy feleslegesen dolgozik.

Ismerős? Hány ilyen és ehhez hasonló történet van az életünkben?! Pont mint a mesében:

„A szomszéd jókedvűen megindult hazafelé. (…) Ahogy az udvarra befordult, a szeme mindjárt megakadt az átkozott pipöretyúkon. A pipöretyúk nem mást művelt, mint hogy a ház tövében kapargatott. Megijedt a szomszéd, mert tudta, hogy ebből még baj lehet.

Az átkozott pipöretyúk kapargat, a ház megdől bánatában, arra száll egy gólya, eldobja a csőrét bánatában, meglátja a béka csőr nélkül a gólyát, s zöldből kékké változik bánatában, meglátja a tó a kék békát, s tóból pusztasággá szárad bánatában, meglátja az ég a tó helyén a pusztát, s kékből feketévé komorul bánatában.

Ezen segíteni kell idejében, gondolta a szomszéd. Nyakon fogta az átkozott pipöretyúkot, levágta, megsütötte, megette. S bizony jól tette.”

A szomszéd kiabálása egészen addig bosszantott, amíg rá nem jöttem, hogy egy láncmesébe keveredtem. És ha hagyom magam elragadni az árral, akkor előbb-utóbb nem csak az edzőm lesz dühös, de a kávém is elfogy. És ha a kávém elfogy... abba nem is gondolok bele.

„Ezen segíteni kell idejében” - mondom most már én is, ahogy a meséből tanultam. Sült tyúk, vagy hangszigetelés – végülis egyre megy. És az edzőm is megnyugodhat.