Azt mondják, hogy amit az év első napján csinálsz, azt teszed majd egész évben. Január 1-jén levegőre vágytam, szép kilátásra, kellemes túrára, de helyette köd és sár fogad az erdőben. Belül elégedetlenkedek, aztán „ha már egyszer itt vagyunk!” felkiáltással mégis elindulok.

"Ment, mendegélt, áthatolhatatlan erdőkön, iszapos mocsarakon, mélységes vízmosásokon keresztül." - talál meg a mesei mondat. A térdig érő sárban annyira odaillő, hogy el is múlik az elégedetlenségem: nem szeretnék visszafordulni. Az autók által kitaposott út lassan véget ér, az ösvény felfelé indul a hegyoldalon, helyenként éppen csak annyira széles, hogy egyetlen ember elférjen rajta.

"Az erdők egyre sűrűbbek és sötétebbek lettek körülötte, égig nyúlott a fák koronája" - a mesebeli erdők képe lassan összeolvad a valósággal. A köd olyan sűrű, hogy helyenként alig látni, de a következő lépés mindig megvan. Ennyi pont elég.

Aztán egy éles kanyar után mintha teljesen máshova érkeztem volna: egy valószerűtlenül szép, erdő és köd fölötti világba, ahol a szikrázó téli nap elfeledteti az út korábbi részét. „Felkelt a nap. Simogatta Vasziliszát, melengette, felszárította a hideg harmatot hajáról."

A szinte időn kívüli tájban gyönyörködve arra gondolok:„ezek szerint ilyen lesz az idei évem”. Ismeretlen helyekre vezető ösvények, váratlan fordulatok, köd és napfény, amikor néha alig látom az utat, máskor hatalmas távolságokat is be tud fogni a tekintetem... Jöhet mind. Lehet továbbmenni.