Odakinn mínusz kétszáz fok van, nincs kedvem kimozdulni. A régóta halogatott rendrakás közepette a tekintetem egy dobozra téved. Ahogy a padlóra öntöm a tartalmát, megzavarodok: mik ezek? Évek alatt összegyűjtött kincsek, emlékek, vagy kidobnivaló vackok?

“Ideszórtam egy tál lencsét a hamuba, ha két órán belül kiválogatod, velünk jöhetsz.”

Sóhaj. Nem lesz könnyű menet kiválogatni, mi menjen és mi maradjon. Színek, vagy méret szerint döntsek? A formákat nézzem, vagy a tapintásukat? Túl sok a szempont, nem fog menni...

Dühösen visszaszórnék mindent a dobozba, hogy újabb évekre elfelejtsem, de ahogy kezembe veszem az egyiket, megint ott állok a szicíliai tengerparton, ahol találtam.

És egyetlen szempont marad: élőt a holttól - lencsét a hamutól - elválasztani. Továbbvinni, amire szükség van és ott hagyni, ami nem szolgál tovább.

Egyenként válogatom át őket. Órákig tart, de már nem türelmetlenkedek, mert tudom, hogy innentől csak olyan jön velem, ami boldoggá tesz. És ha megvan, mehetek a bálba.