„Ment, amerre a lába vitte...” - olvashatjuk sokszor a mesékben. Azok a mesehősök, akik így tesznek: nem terveznek, nem gondolkodnak, hanem ösztönösen rábízzák magukat az útra. Egy hozzám hasonló túltervezőnek rábízni magát az útra az egyik legnagyobb kihívás. De amitől a legjobban félek, arra is vágyom a leginkább. Így a legutóbbi túrámon egy hirtelen ötlettől vezérelve balra fordultam ott, ahol jobbra vitt a jelzés.

Jöttek is a sűrű erdők, áthatolhatatlan bokrok, csúszós kövek. Mindezzel még elbírtam volna, de a hidegben a telefonom megadta magát, és én egy szempillantás alatt ott voltam az egyik kedvenc mesém legsötétebb helyszínén, ahol a szépséges Vaszilisza „gyökerek között botladozott, félve nézdegélt körül, de az orráig sem látott.”

Nincs kísérő, nincs világosság... nincs GPS sem. Marad a belső iránytű. De ahol a félelem, ott az erő is.

Hogy sokáig tartott-e vagy sem, nem tudom. Amikor kora délután megláttam a távolban a jelzést, már nem számított. Anélkül is tudtam, hol vagyok. A térkép belülre került.

Így értem haza aznap az erdőből: kezemben egy marék csipkebogyóval, hátam mögött a járatlan úttól való félelemmel.