"A hídon akkor kell átkelni, amikor odaér az ember" - ezt a mondatot egy csoporttársamtól hallottam, és azóta is elkísér. Sokáig gyakorlott "előre félő" voltam, aki hetekre, hónapokra, vagy akár évekre előre "lejátszik" egy negatív forgatókönyvet, aztán rettegve várja, hogy bekövetkezik. A fenti mondat volt az, ami először elgondolkodtatott, aztán az életem is úgy alakult, hogy nem maradt időm forgatókönyveket gyártani.

A jövőre vonatkozó félelmeink gyakran a múltbeli tapasztalatainkban, megéléseinkben gyökereznek, és megmérgezik a jelenünket.

A félelem a mesék szerint - többek között - megdermeszt, megfagyaszt, élőhalottá tesz. Védekezni nem mindig lehet ellene, de kibírni igen:

"A katona szeme nagyra tágul félelmében, hideg verejték csorog le a hátán, a szíve úgy dobog, hogy szinte kiugrik a helyéből. El akar futni, el akar rejtőzni, de mégis a helyén marad."

“Az edényből füst áradt ki ismét gomolyogva, mígnem kitódult mind és újra hatalmas ifrit lett belőle. Az ifrit a palackot egy rúgással a tengerbe röpítette. A halász ezt látva ijedtében a ruhájába vizelt és biztosra vette pusztulását. Aztán összeszedte a bátorságát és így szólt: (...)”

A félelem fölötti hídhoz érve nincs más út, csak az átkelés. És lehet, hogy egyedül kell megtenni, de biztos vagyok benne, hogy a túloldalon lesz, aki megfogja a kezem.

Ahogyan réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban egy hercegnő mondta: "Félhetsz, de akkor is csináld."

(Mesék: A kővé vált birodalom; A halász és az ifrit - Az Ezeregyéjszaka meséi; idézet: Carrie Fisher; fotók: saját)

Azt mondják, hogy amit az év első napján csinálsz, azt teszed majd egész évben. Január 1-jén levegőre vágytam, szép kilátásra, kellemes túrára, de helyette köd és sár fogad az erdőben. Belül elégedetlenkedek, aztán „ha már egyszer itt vagyunk!” felkiáltással mégis elindulok.

"Ment, mendegélt, áthatolhatatlan erdőkön, iszapos mocsarakon, mélységes vízmosásokon keresztül." - talál meg a mesei mondat. A térdig érő sárban annyira odaillő, hogy el is múlik az elégedetlenségem: nem szeretnék visszafordulni. Az autók által kitaposott út lassan véget ér, az ösvény felfelé indul a hegyoldalon, helyenként éppen csak annyira széles, hogy egyetlen ember elférjen rajta.

"Az erdők egyre sűrűbbek és sötétebbek lettek körülötte, égig nyúlott a fák koronája" - a mesebeli erdők képe lassan összeolvad a valósággal. A köd olyan sűrű, hogy helyenként alig látni, de a következő lépés mindig megvan. Ennyi pont elég.

Aztán egy éles kanyar után mintha teljesen máshova érkeztem volna: egy valószerűtlenül szép, erdő és köd fölötti világba, ahol a szikrázó téli nap elfeledteti az út korábbi részét. „Felkelt a nap. Simogatta Vasziliszát, melengette, felszárította a hideg harmatot hajáról."

A szinte időn kívüli tájban gyönyörködve arra gondolok:„ezek szerint ilyen lesz az idei évem”. Ismeretlen helyekre vezető ösvények, váratlan fordulatok, köd és napfény, amikor néha alig látom az utat, máskor hatalmas távolságokat is be tud fogni a tekintetem... Jöhet mind. Lehet továbbmenni.

“Ment, amerre a lába vitte.” - mondják sokszor a mesék. Aki így tesz, nem gondolkodik, nem tervez, csak nekivág az útnak. És a mesék rendje szerint így is pontosan oda érkezik meg, ahol dolga van és azokkal találkozik útközben, akikre szüksége van.

A szövés egy ideje része az életemnek, kikapcsol és feltölt. Eddig mindig határozott tervvel kezdtem bele. A biztonság kedvéért minimum egy A és egy B tervvel. (“Ha nem lesz elég hosszú sálnak, majd lesz belőle terítő.”)

Amikor nemrég hallottam a Saori szövésről, sejtettem, hogy egy újabb lépcsőfokhoz értem. Szabadon szőni, ösztönösen, gondolkodás nélkül - menni, amerre a lábam (vagy jelen esetben a kezem) visz... Milyen érzés lehet ez?

Nehezebb, mint eddig bármikor, mert a flow csak később jön meg. Könnyebb, mint tartottam tőle, mert ha a színek már megvannak, akkor a vászon elkezdi “szőni magát”, a fonalak vezetnek engem.

És mindez nem ment volna Bicskei Brigitta (Szakrális Szövőműhely - Szentendre) nélkül, aki pontosan tudja, mikor vezesse és mikor engedje el a kezem.

A Baba Jaga adott a lánynak egy ládányi szőni való fonalat, s meghagyta, hogy gyújtsa be a kemencét, mindenre vigyázzon, maga pedig elment. Míg a lány a kemence körül sürgölődött, keserves sírásra fakadt, erre megjelent egy pár egérke és így szóltak hozzá:

- Te leány, mondd, miért sírsz? Adj egy kis kását, jó szóval illetünk.

Adott nekik kását.

- Tudod mit? - mondták az egérkék. - Minden orsóra tekerj fel egy cérnát, mi majd a többit elvégezzük.

Megjött a banya:

- Mindennel végeztél?

Hát minden úgy volt, ahogy a Jaga kívánta.

Egyszer két ember, aki együtt vándorolt az úton, ígéretet tett egymásnak, hogy ha valami baj történik velük, egymás segítségére sietnek.

Amint egyszer a völgybe értek, egy nagy medvével találkoztak. Az egyik ember hirtelen támadt ijedtségében elfelejtkezett társának tett ígéretéről, és felmászott egy magas fára, ahol elrejtőzött. A másiknak nem volt mit tennie, szembe kellett szállnia a medvével. Ekkor hirtelen eszébe jutott, amit hallott valamikor, hogy a medve nem bántja a halottakat. Ezért színlelte, hogy meghalt, a földre vetette magát, s a lélegzetét is visszafojtotta. A medve a fekvő emberhez cammogott, orrával megérintette a vándor orrát, majd megtapogatta a fülét meg a mellét is. A vándor valóban teljesen olyan volt, mint egy halott, mivel lélegzetét is teljesen visszafojtotta, és így a medve valóban azt hitte, hogy meghalt, és elment másfelé. Mikor a medve már jó messze járt, a fán levő ember lemászott, és megrázta a földön fekvő társát.

- Láttam, hogy az a rusnya medve az orrát a füledhez dugta, és valamit súgott neked. Mit mondott olyan titkolózva? - kérdezte társától.

‘Sok fonalat font, eljött az ideje a szövésnek is, de nem találtak sehol olyan szövőszéket, ami Vasziliszának megfelelt volna, senki nem is vállalta, hogy elkészíti neki. Vaszilisza kérlelni kezdte a bábuját, az meg így szólt: „Hozzál nekem valami ócska vetélőt, egy darab fát, meg jó erős lószőrt, összeeszkábálom neked.”

Vaszilisza beszerezte mindazt, amit a babácskája kért és aludni tért, a bábu meg egy éjszaka leforgása alatt kis szövőszéket készített. Tél végére elkészült a vászon is, de olyan vékonyka volt, hogy a tűbe, cérna helyett, ezt lehetett volna fűzni.

Tavasszal a vásznat kifehérítették, és Vaszilisza így szólt az anyókához: „Add el, nénike, ezt a vásznat, a pénzt pedig tedd el magadnak!” Az öregasszony ránézett az árura és elámult: „Nem, édes lányom! Nem való ez másnak, csak a cáratyuskának! Egyenesen a palotába megyek vele!”’

Ha az én vásznam nem is lett ilyen vékony, de ősszel biztosan jól fog melegíteni. A szentendrei Szakrális Szövőműhelyben minden segítséget megkaptam hogy egy hozzám hasonló kezdő is megtalálja magát és az örömöt szövés közben.

(Mese: A Világszép Vaszilisza; fotó: saját)