Élt a nevenincs királyságban egy kupec. Tizenkét évet élt házasságban, mégis csak egy lánya született, Világszép Vaszilisza. Mikor az anyja haldoklott, a kislány még csak nyolcéves volt. Az anyja odahívatta ágyához a lányát, elővett a takaró alól egy bábut, odaadta neki és ezt mondta: „Hallgass rám figyelmesen, Vasziliszuska! Emlékezz mindig rám és figyelj jól az utolsó szavaimra. Hamarosan meghalok, szülői áldásomként rád hagyom ezt a bábut, mindig tartsd magadnál, senkinek se mutogasd: mikor baj ér, adj neki enni, s kérd a tanácsát. Ahogy jóllakott, megmondja, hogy kerülj ki a bajból.” Azután megcsókolta a kislányt és meghalt.

Így kezdődik egyik legkedvesebb mesém, a Világszép Vaszilisza. Ma is a fenti mondatok pörögtek a fejemben, amikor annak az embernek készítettem ezt a szőttest, akitől a bábumat kaptam. A színek kiválasztásánál, a minta megtervezésénél (és újratervezésénél) magam előtt láttam az arcát, a szövőszék megnyugtató duruzsolásában az ő hangja volt benne. Ahogy alakult a vászon, elképzeltem, hogyan fogja majd átölelni a vállait.

Érdekes megtapasztalni ahogy fordul a világ, és - akár csak egy kendő erejéig, de - én gondoskodhatok arról, aki oly sokáig gondoskodott rólam. Az édesanyámról.

(Mese: A Világszép Vaszilisza; fotó: saját)