“Ment, amerre a lába vitte.” - mondják sokszor a mesék. Aki így tesz, nem gondolkodik, nem tervez, csak nekivág az útnak. És a mesék rendje szerint így is pontosan oda érkezik meg, ahol dolga van és azokkal találkozik útközben, akikre szüksége van.

A szövés egy ideje része az életemnek, kikapcsol és feltölt. Eddig mindig határozott tervvel kezdtem bele. A biztonság kedvéért minimum egy A és egy B tervvel. (“Ha nem lesz elég hosszú sálnak, majd lesz belőle terítő.”)

Amikor nemrég hallottam a Saori szövésről, sejtettem, hogy egy újabb lépcsőfokhoz értem. Szabadon szőni, ösztönösen, gondolkodás nélkül - menni, amerre a lábam (vagy jelen esetben a kezem) visz... Milyen érzés lehet ez?

Nehezebb, mint eddig bármikor, mert a flow csak később jön meg. Könnyebb, mint tartottam tőle, mert ha a színek már megvannak, akkor a vászon elkezdi “szőni magát”, a fonalak vezetnek engem.

És mindez nem ment volna Bicskei Brigitta (Szakrális Szövőműhely - Szentendre) nélkül, aki pontosan tudja, mikor vezesse és mikor engedje el a kezem.

A Baba Jaga adott a lánynak egy ládányi szőni való fonalat, s meghagyta, hogy gyújtsa be a kemencét, mindenre vigyázzon, maga pedig elment. Míg a lány a kemence körül sürgölődött, keserves sírásra fakadt, erre megjelent egy pár egérke és így szóltak hozzá:

- Te leány, mondd, miért sírsz? Adj egy kis kását, jó szóval illetünk.

Adott nekik kását.

- Tudod mit? - mondták az egérkék. - Minden orsóra tekerj fel egy cérnát, mi majd a többit elvégezzük.

Megjött a banya:

- Mindennel végeztél?

Hát minden úgy volt, ahogy a Jaga kívánta.