Fotóztunk. Régóta vágytam rá. Szerettem volna - "egyszer az életben" jeligére - profi fotókon látni magamat. Vajon milyen lehetek? Milyen a testem? Mit tud belőle kihozni egy jó fotós? 

Válogatom a képeket, egyik szebb mint a másik. Van, amelyiken könnyen magamra ismerek, és  van olyan is, amelyiknél meglep, mennyire jól látja más azt, amit - azt hittem - csak belül érzek. Aztán a sok szép között meglátok egyet. Nem a legszebb, nem a legkülönlegesebb. Továbblépek,de kicsit később megállok és visszamegyek. "Hogy is volt ez?" Megnézem megint. "Á, nem, tévedtem." Továbbmegyek újra. De az a kép velem jön, nem enged. "Mi van ebben? Miért nem hagy nyugodni?" Nézem a részleteket. A tekintetem megáll a császármetszés hegén. Lassan jön a megértés.

Ez az én testem. Itt van. Annyira tisztán és egyértelműen, amennyire csak lehetséges. Minden hibájával és minden szépségével. 

Ez az én testem. Nem több és nem kevesebb. Pont ennyi. 

Ez az én testem. Átment rengeteg dolgon. Volt szeretve és elhanyagolva, táplálva és éheztetve. Volt vágyva és tárgyként kezelve, figyelembe véve és megtagadva, elrejtve és megmutatva. Volt az enyém és volt másé is. Volt kritizálva, minősítve és megítélve - általam és mások által.

A legkeményebben mégis mindig én bántam vele. Volt, hogy kiáltott, de nem hallottam a hangját. Volt, hogy hallottam és nem érdekelt. Volt, hogy hallottam és már nem is értettem. Volt, hogy annyira kétségbeesetten jelzett, hogy már senki sem értette... Elvesztettem vele a kapcsolatot. 

És mindeközben végig itt volt nekem; túlélt mindent. Túlélte az elszakítottság okozta betegségeket és erősebben jött ki belőlük. Életre növesztette a gyerekemet. Szolgálta az életemet és a mindennapjaimat. És várt.

Ma eljött a nap, amikor megláttam ezt a képet... megláttam a testemet, ami mindig is az enyém volt.... És abban a pillanatban visszafogadtam.

Mostantól már csak szeretetre.