Mivel is kezdhettem volna ezt az oldalt, ha nem a kedvenc mesémmel? "A tűzmadár" évek óta kíséri az utamat. Számtalan olyan helyzet volt, amikor ehhez a meséhez fordultam útmutatásért, biztatásért, megértésért vagy - mivel mostanra már "barátom"-má vált - megnyugvásért.

És hosszú ideig mindig az íjász szemszögéből néztem, éltem a történetet. Én voltam az, aki

• nem hallgatott a belső hangra;
• "hibázott", aztán pedig
• kényszerpályán mozgott;
• sodródott az eseményekkel egészen a fenyegető végkifejletig.

Egy idő után annyira ismerős volt az eseményeknek ez a láncolata, hogy már szinte megnyugvást adott. Ez a beszűkült nézőpont lehetett az oka annak, hogy mindig maradt valamiféle hiányérzetem. Egy érzés, hogy elsiklottam valamilyen fontos részlet fölött. Hogy bármennyire is érteni vélem a mesét, mégsincs meg az igazi mélysége; az a mélység, ami már átalakító erejű lehetne... Aztán rájöttem, hogy ennyi idő alatt egyszer sem foglalkoztam alaposabban a cár személyével:

Nem hallgatott lovára a vadász, fölvette a tűzmadár tollát, hazavitte és a cárnak ajándékozta. „Köszönöm! – mondta a cár. – De ha meg tudtad szerezni a tűzmadár tollát, akkor szerezd meg magát a tűzmadarat is; mert ha nem, lenyakaztatlak!” 

A cár színe elé vitte a tűzmadarat, az meglátta, megörült, megköszönte a lövész szolgálatait, megjutalmazta és azonmód újabb feladat elé állította: „Ha meg tudtad szerezni a tűzmadarat, akkor tudsz nekem menyasszonyt is szerezni. Hetedhét országon is túl, a világ végén, ahol a ragyogó nap felkel, él Vaszilisza cárlány: őt akarom feleségemül. Ha elhozod, kapsz aranyat-ezüstöt, de ha nem, karóba kerül a fejed!” 

A cár rögvest szalajtott a vitéz íjászért: „Menj el tüstént a világ végére, ahol a ragyogó nap felkel; a kék tengeren van egy nagy kő, a kő alatt van elrejtve Vaszilisza cárlány menyasszonyi ruhája. Vedd elő azt a ruhát és hozd ide, mert eljött a lakodalom ideje! Ha idehozod, még nagyobb jutalmat kapsz, de ha nem, karóba húzom a fejed!”

A cár megparancsolta, hogy egy vasüstbe öntsenek vizet, forrósítsák föl, amennyire csak lehet és dobják bele a szegény íjászt.

Mit csinál ez az "erős és hatalmas cár"? Követel, ellentmondást nem tűrőn utasít, fenyeget. Ha teljesítik a követelését, akkor jutalmaz, de a jutalom sem élvezhető, mert azonnal jön a következő, az előbbinél is nagyobb követelés. A feladatok folyamatosan nehezednek; az íjásznak egyre távolabb és egyre hosszabb időre kell elmennie, hogy teljesíteni tudja őket. Mint egy soha meg nem álló spirál. "Megcsináltad, amit kértem? Remek. Akkor tessék, itt van egy még nehezebb feladat. Ezzel vajon mit kezdesz?"

Belső zsarnokok

Ismerős ez a működés? Nekem igen. És bár lehetne "kívül" is keresgélni ilyen személyeket az életünkben, sokkal érdekesebb belül körülnézni. Mert senki sem tud bennünket úgy hajszolni, ahogy mit tudjuk magukat. Sokszor mi vagyunk saját magunk legkegyetlenebb zsarnokai. 

• Ki, vagy mi bennem a zsarnok, aki csak hajszol, követel, fenyeget és elvesz?
• Ki az, aki egyre nehezebben teljesíthető kihívások elé állít?
• Ki az, akinek soha nem tudok megfelelni; aki nem lesz velem elégedett; akinek semmi sem elég?
• Ki, vagy mi bennem az, aki nehezedő feladatok láncolatán át, lépésről lépésre az egész életem felett kívánja átvenni az irányítást?
• Ki az a bennem élő cár, aki újabb és újabb követeléseivel addig hajszol, amíg már nem marad más hátra, mint forró vízbe ugorva véget vetni az egésznek; meghalni és újjászületni? 
• Tényleg kényszerpályán vagyok a toll felvételétől kezdve egészen a forró vizes fürdőig?
• Meg tudom-e állítani az események láncolatát, és ha igen, hogyan?
• Hogyan szabadulhatok meg a bennem élő zsarnoktól?

Ma azt gondolom, hogy a forró vizes fürdő elkerülhetetlen. Abban alámerülve válik el, hogy mi az a régi működés, aminek már nincs helye a jövőben és mi az, ami érdemes és alkalmas az újjászületésre.

Kép forrása: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Ivan_Bilibin_027.jpeg