Túl a harmincadik határon, egy messzi birodalomban, a harmincadik cárságban élt egy erős és hatalmas cár. A cárnak volt egy vitéz íjásza, annak a vitéz íjásznak meg egy vitéz jó lova. Egyszer vadászni indult az íjász a vitéz lován az erdőbe. Ment-mendegélt a széles úton, és egyszer csak rátalált a tűzmadár aranytollára, amely mint egy lángcsóva, úgy ragyogott! Így szólt vitéz jó lova: "Ne vedd fel az aranytollat, különben bajt hozol a fejedre!” Elgondolkodott a vitéz: felvegye-e a tollat, vagy sem? Hisz ha felveszi és a cárnak elviszi, majd gazdag jutalmat kap, s kinek nincs szüksége a cári kitüntetésekre?
Nem hallgatott lovára a vadász, fölvette a tűzmadár tollát, hazavitte és a cárnak ajándékozta. „Köszönöm! – mondta a cár. – De ha meg tudtad szerezni a tűzmadár tollát, akkor szerezd meg magát a tűzmadarat is; mert ha nem, lenyakaztatlak!” Keserves könnyekben tört ki az íjász és visszament vitéz jó lovához. „Miért sírsz, gazdám?” – „A cár megparancsolta, hogy szerezzem meg a tűzmadarat.” – „Hiszen figyelmeztettelek: ne vedd fel a tollat, mert bajt hozol a fejedre! De egyet se félj, ne szomorkodj, ez még nem nagy baj, az igazi nagy baj majd később jön! Járulj a cár elé és kérd meg, hogy holnapra szórjanak szét száz véka hófehér búzamagot a nyílt mezőn!” A cár parancsba adta, hogy szórjanak szét száz véka hófehér búzamagot a nyílt mezőn.
Másnap hajnalban kilovagolt a vitéz íjász a mezőre, szabadon eresztette a lovát, maga meg egy fa mögé bújt. Hirtelen felzúgott az erdő, felmorajlott a tenger, röpült a tűzmadár, leszállt a földre és csipegetni kezdte a búzamagot. A vitéz ló odament a tűzmadárhoz, rálépett a szárnyára és odaszorított a földhöz. A vitéz íjász előugrott a fa mögül, összekötözte a tűzmadarat, fölpattant a lovára és bevágtatott a palotába. A cár színe elé vitte a tűzmadarat, az meglátta, megörült, megköszönte a lövész szolgálatait, megjutalmazta és azonmód újabb feladat elé állította: „Ha meg tudtad szerezni a tűzmadarat, akkor tudsz nekem menyasszonyt is szerezni. Hetedhét országon is túl, a világ végén, ahol a ragyogó nap felkel, él Vaszilisza cárlány: őt akarom feleségemül. Ha elhozod, kapsz aranyat-ezüstöt, de ha nem, karóba kerül a fejed!”
Az íjász keserves sírásra fakadt és visszament vitéz jó lovához. „Miért sírsz, gazdám?” – kérdezte a ló. „A cár megparancsolta, hogy hozzam el neki Vaszilisza cárlányt.” – „Egyet se búsulj, ne félj, ez még nem nagy baj, az majd csak később jön! Járulj a cár színe elé, kérj egy aranykupolás sátrat és élelmet-innivalót az útra!” A cár adott élelmet és italt és aranykupolás sátrat is. A vitéz íjász felült vitéz lovára és elindult hetedhét határon túlra. Elért a világ végére, ahol a ragyogó nap a kék tengerből felkel. Látja ám, hogy a kék tengeren egy ezüst ladikban csónakázik Vaszilisza cárlány, arany evezővel hajtja a csónakot. A vitéz íjász szabadon eresztette a zöld réten a lovát, hogy kószáljon, s friss füvet harapjon, maga meg felverte az aranykupolás sátrat, megterített, finom étkeket, italokat tett az asztalra, beült a sátorba és falatozni kezdett, várta Vaszilisza cárlányt.
Vaszilisza cárlány megpillantotta az aranykupolát, kievezett a partra, kilépett a csónakból és gyönyörködött a sártorban: „Üdvözöllek, Vaszilisza cárlány! – szólt az íjász. – Tessék, parancsolj, légy a vendégem, kóstold meg a tengeren túli borokat!” Vaszilisza cárlány belépett a sátorba, ettek-ittak, mulattak. Megivott a cárlány egy pohár tengerentúli bor, a fejébe szállt és mély álomba merült. A vitéz íjász füttyentett a lovának, az odaszaladt, az íjász sebesen sátort bontott, vitéz lovára pattant, felkapta az alvó Vaszilisza cárlányt és úgy eliramodott, mint egy sebes nyílvessző.
A cár elébe járult, az meglátta Vaszilisza cárlányt, nagyon megörült, megköszönte az íjász hű szolgálatait, bőségesen megjutalmazta és magas rangot adományozott neki. Vaszilisza cárlány fölébredt, megtudta, hogy messze-messze került a kék tengertől, sírva fakadt, búslakodott, meg is változott, bárhogy is próbálta nyugtatgatni a cár, mindhiába. A cár feleségül akarta venni, de a lány csak azt felelte: „Az, aki engem idehozott, menjen el a kék tengerhez. A tenger közepén van egy nagy kő, az alatt van elrejtve a menyasszonyi ruhám, anélkül pedig nem megyek férjhez!” A cár rögvest szalajtott a vitéz íjászért: „Menj el tüstént a világ végére, ahol a ragyogó nap felkel; a kék tengeren van egy nagy kő, a kő alatt van elrejtve Vaszilisza cárlány menyasszonyi ruhája. Vedd elő azt a ruhát és hozd ide, mert eljött a lakodalom ideje! Ha idehozod, még nagyobb jutalmat kapsz, de ha nem, karóba húzom a fejed!” Sírva fakadt az íjász, visszament vitéz jó lovához. „Most aztán tényleg ütött az utolsó órám!” – gondolta magában. „Miért sírsz, gazdám?” – kérdezte a ló. „A cár megparancsolta, hogy hozzam el a tengerből Vaszilisza cárlány menyasszonyi ruháját.” – „Látod, mondtam neked, hogy ne vedd fel az aranytollat, mert bajt hozol a fejedre! Na de egyet se félj, ez még nem nagy baj, az majd később jön! Pattanj föl a hátamra és menjünk a kék tengerhez!”
Hosszú vagy rövid útja volt-e, elért a vitéz íjász a világ végére és megállt a tenger partján. A vitéz lova észrevette, hogy egy hatalmas tengeri rák mászik a homokban, és rátette nyakára súlyos patáját. Megszólalt a tengeri rák: „Kegyelmezz szegény életemnek! Mindent megteszek, amit csak kívánsz!” Így felelt a ló: „A kék tenger közepén van egy nagy kő, a kő alatt van elrejtve Vaszilisza cárlány menyasszonyi ruhája. Hozd ide azt a ruhát!” A rák hangosan kiáltott az egész kék tengerre. A tenger menten megmozdult: mindenhonnan kis és nagy rákok másztak elő a partra, ameddig csak a szem ellát! A legidősebb rák parancsot adott és mindannyian a vízbe ugrottak és egy óra múlva hozták is a tenger mélyéből, a nagy kő alól Vaszilisza cárlány menyasszonyi ruháját.
Visszatért a vitéz íjász a cárhoz, hozta a cárlány ruháját, de Vaszilisza ismét megmakacsolta magát. „Nem megyek feleségül hozzád, - szólt a cárhoz – amíg meg nem parancsolod a vitéz íjásznak, hogy fürödjön meg forró vízben!” A cár megparancsolta, hogy egy vasüstbe öntsenek vizet, forrósítsák föl, amennyire csak lehet és dobják bele a szegény íjászt. „Na hát itt az igazi baj! – gondolta. – Jaj, hogy miért is kellett felvennem a tűzmadár tollát? Miért is nem hallgattam a lovamra?” Eszébe jutott a vitéz lova és így szólt a cárhoz: „Uralkodóm! Engedd meg, hogy a halálom előtt elbúcsúzzam a lovamtól!” – „Jól van, menj és búcsúzz el!” Visszament vitéz jó lovához az íjász és könnyeit hullatta. „Miért sírsz, gazdám?” – „A cár forró vízben akar megfürdetni.” – „Ne félj, ne sírj, életben maradsz!” – felelte neki a ló és gyorsan ráolvasott az íjászra, hogy a forró víz ne bántsa fehér testét. Visszatért az íjász az istállóból, megragadták a szolgák és behajították egyenest az üstbe. Az íjász egyet-kettőt bukott, majd sértetlenül kiugrott az üstből és olyan daliás legénnyé változott, hogy párja nem akadt az egész földkerekségen. A cár meglátta, hogy milyen daliává lett az íjász, maga is meg akart fürödni, bemászott a forró vízbe és tüstént megfőtt. A cárt eltemették, a helyébe megválasztották a vitéz íjászt, az meg elvette Vaszilisza cárlányt, szerelemben és békességben éltek sok-sok esztendőn át.
Forrás: A tűzmadár. Orosz varázsmesék (szerk: A. Ny. Afanaszjev). Magvető Kiadó, Budapest, 2006, 200.
Kép forrása: https://www.carloscardosoaveline.com/the-phoenix-bird/
