Erő a megállásban

2020. április 11. 12:26 - Gombás Katalin

Négy hete, amióta a "kinti élet" sok szempontból megállt, én folyamatosan megyek tovább.

"Két hét múlva túl leszünk rajta." - mondtam és mentem tovább.

"Húsvétra már emlékezni sem fogunk rá." - legyintettem és mentem tovább.

"Hidd el, csillagom, a nyárra vissza fogsz menni az óvodába." - biztattam a csüggedőt és mentem tovább.

Rendet raktam, mostam, főztem, dolgoztam, játszottam a gyerekemmel és igyekeztem fenntartani a RENDSZERT. Épp csak nem létezett már rendszer. Kiüresedett: már csak a formája, a héja volt meg annak, ami nem is olyan rég még létezett. Jó sokáig toltam még tovább mielőtt utolért a fáradtság.

Ma reggel még félálomban a tengerparton "jártam". Sokáig álldogáltam ott, ahol a tenger és a part összeér. A lábaimat a homokba fúrtam és élveztem, ahogy a víz körbeöleli őket. Nem volt kedvem elmozdulni. Bár nehezebb volt ott maradni, mint továbblépni, mégis valami ott tartott. Már nem gondoltam arra, milyen lenne beljebb menni, megmártózni, vagy végigsétálni a homokon és megnézni a lábnyomaimat. Csak álltam és furcsa módon azt éreztem, hogy minden perccel jobban vagyok. A mozdulatlanságban erősödöm.

Az út nem mindig akkor visz a célom felé, ha folyamatosan megyek rajta. A megállók, a lassítás, a látszólagos kitérők gazdagíthatnak is:

" (...) Kenéz királyfi kiment a raktárba, kiválasztotta a legszebb kardot, az istállóban a legszebb lovat, elbúcsúzott a szüleitől, testvéreitől, s elindult a nagyvilágba.

Mikor ment-mendegélt, a város végén egy öreg koldus szólította meg:

- Könyörgöm, egy kis alamizsnáért.

-Hej, öregem - mondta Kenéz -, most egy csepp kedvem sincs zsebembe nyúlni, feleséget megyek keresni.

Az öreg morgott valamit, de Kenéz rá sem hederített, csak ment tovább. Alig egy órányi utat tett meg, látja ám, hogy háromfelé ágazik az út. Minden útnál egy tábla volt. A jobb oldalira ez volt írva:

Ki ezen az úton halad, az sohasem koplal,

De a paripája bizony éhen hal.'

A bal oldalin ez állt:

'Csak lova lakik jól, aki erre megy el.

Míg maga keserves kínhalállal vesz el.'

A középsőn ezt lehetett olvasni:

'Ki elég vakmerő ezen útra térni,

Azt a szárnyas farkas száz darabra tépi.'

Töprengett Kenéz királyfi, merre menjen, aztán ezt mondta magában:

- Nekem ugyan egy csepp kedvem sincs éhen halni, de úgy hiszem, a lovamnak sem. Mivel a közmondás is azt tartja, hogy legjobb a középút, én is azt választom. Jó lovam van, vakmerő leszek.

Kenéz királyfi ezzel elindult a középső úton. Alig haladt egy fertályórányit, hirtelen lecsapott rá a levegőből a szárnyas farkas. Kenéz királyfi kardot rántott, de az acél úgy olvad el a farkas tüzes okádásától, mintha ólomból lett volna. A szárnyas farkas gyorsan végzett Kenéz királyfival meg a lovával is. Várhatták ugyan haza a királyfit.

Hogy a mesének előbb vége legyen, az öccsének is ugyanez lett a sorsa: azt is széjjeltépte a szárnyas farkas lovával együtt. Na, most nem maradt más otthon, mint a 18 éves Levente. Szülei őt nem engedték útra, mert ha már a két fiuk meghalt, legalább az egyik maradjon meg nekik. Leventét azonban nem lehetett otthon tartani. Megesküdött, hogy megkeresi bátyjait, elbúcsúzott a szüleitől, s elindult a nagyvilágba.

A város végén őt is megszólította az öreg koldus:

- Könyörgöm egy kis alamizsnáért.

Levente leugrott a lováról, szívesen adott alamizsnát az öregnek, aztán újra felpattant a lovára és folytatta útját. Az öreg azonban utánaszólt:

- Megállj, fiam! Tudom, hogy te a testvéreidet keresed. Azok hálátlanok voltak. Nem adtak alamizsnát, én meg nem adtam nekik jó tanácsot. Neked jó a szíved, megmondom mit kell tenned. Egy órajárásnyira háromfelé ágazik az út. Mindegyik útra más van írva. A bátyáid a középső utat választották, neked is azon kell haladnod. De hogy célodat elérd, előbb meg kell szerezned a táltos lovat, meg a tündérkardot. (...)"

Ki bennem az út szélén ülő koldus, aki feltart, lelassít a haladásban, de akire ha odafigyelek, akkor útba igazít? Ehhez azonban meg kell állnom és le kell szállnom a lóról.