Te mit cipelsz?

2020. április 12. 20:28 - Gombás Katalin

Van az úgy, hogy sok a teher. Hogy nyomja a vállunkat valami, amit magunkra vettünk, de már nincs rá szükségünk. Egyéni, hogy mikor veszünk róla tudomást és mihez kezdünk vele: cipeljük-e tovább, vagy megszabadulunk tőle. A mesék számtalan módját mutatják meg a megszabadulásnak.

Teljes erőből odavágva:

"(...) Már teljesen besötétedett, a hold még nem jött föl, s Hacsiro csak emlékezetből tudta az utat, nem látta. Amikor elért arra a helyre, amelyről bátyjai meséltek, meglátta az imbolygó, villogó fényeket. Ragyogva röpködtek körös-körül, s mivel Hacsiro bátran folytatta útját, csakhamar körülvették. S ekkor tisztán kivehető hangok ütötték meg a fülét:
- Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt!
Hacsiro úgy érezte, hogy az egész erdő remeg ettől a titokzatos susogástól:
- Ha kellek...
- Hát persze, hogy kellesz! - kiáltotta Hacsiro, és odatartotta a hátát: - Hát akkor hopp! Ugorj föl, hadd látom, ki fia-borja vagy!
Abban a pillanatban eltűntek a fények, a suttogás abbamaradt, és Hacsiro hirtelen rettenetes terhet érzett a hátán, már-már összeroskadt alatta, de végül mégis sikerült talpon maradnia.
- Elszámítottad magad, kísértet! Én nagyon erős vagyok. Nemigen akad valaki, aki ujjat mer húzni velem.
Leoldotta a derekára csavart kötelet, átvetette a hátát nyomó furcsa terhén, és jó szorosra húzta. Kiegyenesedett, helyreállította az egyensúlyát, és elindult haza. Már koromsötét volt, de a Hacsiro hátán ülő furcsa kísértetből olyan fény áradt, hogy az utat úgy látta, mint fényes nappal.
A teher a hátán lépésről lépésre nehezebb lett, és Hacsiro, noha messze földön híres volt óriási erejéről, alig bírta hazáig cipelni. Nagyon megörült, mikor végre belépett az udvarra, és le akarta dobni hátáról a terhet. De hiába oldotta el a kötelet, hiába erőlködött, forgott jobbra-balra, a teher a hátán maradt, mintha odaragad volna.
- Azt hiszed, nem engedsz el? - dühödött meg Hacsiro. - Kellettél, de nem a hátamra! No várj csak, majd én megmutatom neked!
Gyorsan bement a konyhába, és háttal nekivágódott a falnak. Tiszta csengő hang zendült meg, de a teher továbbra is ott maradt Hacsiro hátán.
- Csak ne hidd, hogy elbánsz velem! - kiáltotta most már még dühösebben Hacsiro, kihátrált a hátsó helyiségbe, nekifutott, és teljes erejéből nekivágta a hátát a mennyezetet tartó középső oszlopnak. Az ütéstől a földre rogyott, de ugyanakkor vidám csengés hangzott föl, és a padlón mindenfelé aranyak szóródtak szét. (...)"

Hirtelen eszmélve, más nézőpontból meglátva magunkat:

"(...) A perzsa misztika elbeszéli egy vándor történetét, aki kínlódva vánszorgott a végtelen hosszúnak tűnő úton. Egész este súlyos terhek alatt rogyadozott. Hátán nehéz homokzsák csüngött, teste köré vastag víztömlő tekeredett. Jobb kezében ormótlan követ cipelt, baljában görgeteget. Nyakában kirojtosodott kötélen ócska malomkő himbálódzott. Bokáját rozsdás láncok fonták körül, s a láncokon súlyos vasgolyókat vonszolt maga után a porban. Fején egy félig rohadt tököt egyensúlyozott a vándor. Minden lépésre megcsördültek a láncok. Nyögve és sóhajtozva küzdött meg minden újabb lépéssel, siránkozva nehéz sorsa meg a kínzó kimerültség miatt.

A rekkenő déli hőségben szembe jött vele az úton egy paraszt. “Ó, fáradt vándor – szólította meg a szerencsétlent -, mondd, miért gyötröd magad a sziklányi kövekkel?” – “Milyen ostoba vagyok! – felelte a vándor. – Eddig nem vettem észre őket.” Azzal elhajította mind a két kődarabot, és sokkalta könnyebbnek érezte magát. (...)"

Alámerülve és a magunk dolgára koncentrálva:

"(...) Akkor jött a piros arcú parázs, és megkérdezte:
- Hová, hová, kiskacsa, malomkő meg kisbéka?
- Messze, a nagyvilágba! - felelték rá mindhárman.
- Veletek mehetek-e? - a parázs ezt kérdezte.
Malomkő meg azt mondta:
- Ülj fel hát a farkamra!
Erre a pirosan izzó kis parázs is felkuporodott, és nagyon vidám és boldog volt, hogy lám, ő is világot láthat! Így utaztak tovább, és elértek a folyóhoz.
A kiskacsa beúszott , és mikor a víz közepére ért, megszólalt:
- Most tartsátok fönn magatokat, énnekem le kell merülnöm, hogy halacskát fogjak magamnak!
Ó, jaj! Bizony jaj volt ekkor a malomkőnek meg a parázsnak: mindketten beleestek a vízbe. (...)"